Kuntár Lajos (Csörötnek, 1914. június 27. – Szombathely, 2005. október 31.), újságíró, haditudósító, szerkesztő, népmesegyűjtő, népművelő, könyvtáros, bölcsészdoktor, tanár.

Paraszti család utolsó gyermekeként született. Édesapja még születése előtt meghalt. Csörötneken járt elemi iskolába. Tanulmányait Szentgotthárdon folytatta a helyi gimnáziumban. Továbbtanulásra nem volt lehetősége, ezért rövid ideig falujában a jegyzőségen vállalt kisebb munkákat, azonban hamarosan jelentkezett a Vasvármegye című megyei napilapnál újságírónak. Előbb a lap Szentgotthárd járási, majd a budapesti tudósítója lett. Hamarosan a Honvédelmi Minisztérium hetilapjánál, a Magyar Katonaújságnál is állást vállal. A második világháborúban mint haditudósító vett részt a 2. magyar hadsereg keretiben, így élte át a doni katasztrófát. Tudósításaiból állította össze A véres Don című riportkötetet], mely merőben eltért az akkoriban elvárt oroszellenességtől, s mindvégig tárgyilagos maradt. A könyvet 1943-ban 2000 példányban adták ki. Művét a háború végén 1945-ben betiltották, s a „fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékek” listájára került. A véres Don a legkiemelkedőbb második világháborús haditudósító memoár, mely mentes korabeli háborús propagandától. 2004-ben ismételten kiadták a szerző önéletrajzi írásával kiegészítve. Kuntár a könyve miatt a politikai rendőrség fogságába került egy hónapra. A háborúból visszatérve Szombathelyen előbb a Nyugati Kis Újságnál helyezkedik el, majd mikor betiltják a Kisgazda Párt lapját, a szociáldemokraták helyi napilapjához kerül. Mikor ezt is felszámolják, állástalan lesz. Munkát a Kéménysepő Vállalatnál kap, előbb mint gépíró, majd mint statisztikus. A szellem embere nem szívlelte ezt a kötött munkát, ám idejét hasznossá téve megírta a kéményseprők történetét. A kéményseprőktől a Vas megyei könyvtárhoz került. Csak a könyvtárosi évei alatt szerzett diplomát történelem-könyvtár szakon, sőt könyvtártudományból doktorált is. A szombathelyi főiskolán az induló könyvtár szakon tanított rövid ideig. Az 1960-as évek második felében hozzáférhetetlen könyve miatt a megyei népművelői tanácsadói pozíciójából menesztették. A rendszerváltásig másodrendű állampolgárként élte életét. Nyugdíjas évei előtt dolgozott mint pedagógiai szaktanácsadó is. Kultúrtörténeti munkássága igen jelentős. Újságíróként különböző lapokban több ezer cikket jegyez. Könyvet írt a kéményseprők történetéről, a könyvnyomtatásról és a nyomdászokról, a könyvtárkultúráról. Számos sajtótörténeti, valamint művelődéstörténeti cikket jegyez. Helytörténeti könyvek szerkesztésében és írásában is jelentős szerepet vállalt (például írt könyvet Szombathelyről, Szentgotthárdról, Bozsokról, Csörötnekről). Megalapította a Pável Ágoston Néprajzi Társaságot. Ennek keretében egész Vas megyét bejárta, s számos népmesét jegyzett le. Ezeket átdolgozva közre is adta (Furfangos tilinkó, Bűvös ládikó). Íráson és szerkesztésen kívül lektorálási munkákat is vállalt. A Vas Megyei Honismereti Közlemények főszerkesztője. 1958-tól haláláig a Vasi Szemle szerkesztőbizottsági tagja. Részt vállalt sokáig az Életünk című irodalmi lap szerkesztésében is. 2014. szeptemberében emléktáblát avattak egykori lakásánál a Paragvári utca 52. szám alatt.